Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szociális munka 1. rész

2017.04.18

​Kedves Olvasóim, így elsőre szeretnék írni a szociális munka történetéről.

A kereszténység megjelenése előtt a pogányoknál a család vagy a törzs gondoskodott a szegényekről, az idegen törzs szegényeiről azonban nem. A rabszolga nyomorúsága senkit sem érdekelt. Az ókori görögöknél a közösség érdeke volt az elsődleges, ezért hogy ne terheljék a közösségeket, az életképteleneket ledobták a Taigetoszról. A kereszténység megjelenésével egy új eszme lépett az emberiség történetébe, a felebaráti szeretet. A hívek számának emelkedésével megszűnt a vagyonközösség, az alamizsnálkodás foglalta el a helyét. A gazdagok gyakran rendeztek szeretetlakomát, ahová a szegényeket is meghívták. A munkaképteleneket a hitközösség látta el. Az ókorban nyílt szegénygondozási rendszer volt.

​A középkorban megjelent a zárt szegénygondozás-intézményi keretek között gondozták a szegényeket, elsősorban kolostorokban. Lovagrendek alakultak a betegek ápolására: Johanniták, Német Lovagrend, Templomosok. A koldusok számának növekedésével az egyház már nem tudta ellátni a szegényeket, szükség volt állami segítségre. Elsősorban rendészeti kérdés lett. VIII Henrik például 72 ezer (72.000) koldust végeztetett ki. A koldulást feltételekhez kötötték.

​Az újkorban, 1601-ben Erzsébet királyné kiadja a szegényügyi törvényt, "a szegénygondozás állami feladat, a munkaképes szegényeket foglalkoztatni kell, szervezete az union (községek) és az adományok szétosztása a nagyobb rendházak élén álló guardiánok feladata". Ebben a korban Angliában a szegénygondozásra főleg a zárt szegénygondozás volt jellemző. A szegényeket dologházakba helyezték (workhouse), ahol rossz körülmények voltak, és haszontalan munkát végeztettek velük. A workhouse-ok célja annak tesztelése volt, hogy a szegény akar-e dolgozni vagy sem. 1782-ben már a munkaképteleneket vitték a dologházakba, a munkaképeseket a Test-housokba. 1883 nyarán, Samuel Barnett, London keleti része egyik nyomornegyedének, Whitechapelnek lelkipásztora Cambridge-ből kapott levelet. Néhány, a szociális kérdések iránt fogékony diák érdeklődését felkeltette a közeli főváros nyomornegyedeiről szóló cikksorozat, és valamit tenni akartak a szegényekért. Válaszlevelében azt javasolta Barnett, hogy a diákoknak ki kellene bérelni egy házat, ahova hosszabb-rövidebb időre beköltözhetnének, hogy a gyárnegyed közepén megtanulják, hogyan osszák meg a szenvedést a szegényekkel. Hogyan lehetne megoldani a problémákat: a műveltek és tanulatlanok együttműködésével, a népesség társadalmi rétegeinek keveredésével, közös városrészekben való együttéléssel, egy kihelyezett egyetemi telep alapításával London keleti részén. Elképzelhetetlen nyomor uralkodott akkoriban. A jótékony egyletek adományokat osztottak szét, megnyugtatva lelkiismeretüket. Samuel Barnett szerint nem alamizsnára van szükség, hanem a segítő egész személyiségére. Együtt élni a szegényekkel, őket tanítva és tőlük tanulva. A támogatás odaítélése esetén bizonyosnak kellett lenni, hogy az alaposan indokolt. Csupán annyi segélyt nyújthattak, hogy az igénylő minimális szinten tudjon élni. Egyúttal hátrányokkal is kell járnia a segélyezésnek, hogy a rászoruló változtasson a helyzetén. Lényegében három eszközt használtak arra, hogy távol tartsák a szegényeket: politikai jogokat elvették, a segély bürokratikus eljárási módját és a Test-housok, amibe bezárták a folyamodót, megvizsgálandó, valóban akar-e dolgozni. Ez volt a feltétele, hogy a család többi tagja megkaphassa a természetbeni, részben pénzbeli juttatást. A legtöbb munkaképes munkanélküli  inkább éhen halt, vagy étellopásokból tengette életét, mintsem hogy a Test-housba kerüljön. Barnették a segélyezetteknek a nevelésére helyezték a hangsúlyt, nem pedig az elijesztésre (hogyan kell előteremteni a javakat saját maguk számára). Véleményük szerint az alamizsnaosztás a szegények önbecsülését összetöri, önbecsülés nélkül pedig senki sem kerülhet olyan helyzetbe, hogy segítsen saját magán. Barnett tette le a mai szupervíziós alapelvet, miszerint a készségek fejlesztését tűzte ki fő célul.

​Hull House - Amerika Egyesült Államok - közösségi ház Chicago szívében. Jane Addams  1888-ban ismerte meg Barnettéket. Jane Addams terve: " jó lenne, ha lehetne egy házat bérelni egy városban, ahol valóban szükség van segítségre, és ahol fiatal lányoknak alkalmuk lenne elméleti ismereteiket gyakorlatban alkalmazni, megismerni a szükséget szenvedők életét. Számukra nagy esélyt jelentett a szegények között élni és tőlük tanulni".  Feladatuk volt az emelkedett szellemű társas élet központosítása, tanulás, művelődés, és a filantrópia a négy fal közé költöztetése, kutatása és javítása Chicago ipari kerületeiben az életfeltételeknek. Tevékenységük a rászoruló emberek segítése, óvodák, fiúklubok létrehozása. A Hull House munkatársai szerint az egyetlen és a legjobb lehetőség az életkörülmények javítására, ha munkakörülményeiket javítják meg. Jane Addams tartós politikai lojalitása csak három problémakörben volt lehetséges: gyermekvédelem, női választójog, és nemzetközi békemozgalom területén.

​Altamont Hotel (az esetmunka központja Baltimore-ban) - Amerika Egyesült Államok - a 19. században az AEÁ-ban ellentmondásos volt a szegények helyzete. Voltak, akik dologiakkal támogatták az érdemes szegényeket, és elűzték az érdemteleneket, más helyen addig dolgoztatták őket, amíg el nem ment a kedvük a segélykéréstől. A szegények, munkanélküliek gyűltek össze, de a munkások is segítséget kaptak. Ebben a feszült helyzetben egy pap, Stephen Humphrey Gurteen 1877-ben Buffaloban hozta létre a COS-t. Legfontosabb elve: felderíteni és közvetíteni. "Itt nincs segély", ez volt felírva a hivatal ajtajára. ​A friendly visitor feladata az volt, hogy otthonokban vizsgálja meg a jogosultságot. A COS Charity Organization Societies (Jótékonysági Szervezetek Társasága) vezetett egy központi listát az összes segélyre szorulóról, és a segélyt kérőkről is, hogy a látogatónők felderítő munkáját megkönnyítsék és összegezhessék információikat. A családi életkörülményeket tárták fel. A látogatónők többnyire üzletemberek, magasabb állású tisztviselők kereső foglalkozást nem folytató feleségei vagy leányai voltak, különösebb képzettség és hivatás nélkül. Nem arra törekedtek, hogy csupán társadalmi munkában dolgozó adatgyűjtők legyenek, égető szükségét érezték a direkt, személyes kapcsolatnak. A személyes tanácsadásra összpontosítottak. A rendszeres, 14 naponkénti látogatások során akarták kiépíteni a gondjaikra bízott családtagokkal, és tanácsaikkal segítettek megszüntetni a segélykérés alapjául szolgáló problémát. Az új rendszer működött abban a vonatkozásban, hogy a helyi önkormányzat és a magánjótékonysági intézmények késznek mutatkoztak elismerni a COS-t.

​Mary Richmond 1896-ban tartott beszédében rémísztő képet vázolt fel az AEÁ szegénygondozási helyzetéről. Vannak olyan közösségi házak, amelyek a szegénységet nemhogy megszüntetni segítenének, inkább előmozdítják létrejöttét. Javító intézetek, melyek nem reszocializálnak, börtönök, amelyeket korrupt hivatalnokok vezetnek, dologházak, melyben semmiféle értelmes munkát nem végeznek.

​A magánjótékonykodás sem jobb. A nevelőotthonok nem az életre készítenek fel, hanem az élethossziglani gondoskodásra. Jane Addams szerint a settlement mozgalom felett eljárt az idő. Ha azok, akiknek birtokában van tudás, és van türelmük, valamint egy kis taktikai érzékük, csodálatos dolgot fognak tapasztalni: viszonylag rövid idő alatt hihetetlen sok dolgot tudnak megcsinálni. Ez a lényege a családoknál folytatott friendly visiting -nek is, és a modern jóléti intézményeknek.

​Mary Richmond a szociális munkásnők képzésének didaktikai modelljeként az orvosi képzés gyakorlatát tekintette. A képzés középpontjába ne a szegénység és a segítségre szorulás okainak általános elvei és törvényszerűségei kerüljenek, hanem az egyes esetek konkrét elemzése. Arra kell képessé tenni munkatársait, hogy releváns megfigyeléseket végezzenek és releváns kérdéseket tegyenek fel.

​Németországban a IXI. században a segélyt diszkrimináló feltételekhez kötötték: a segélyezettek elveszíthették választójogukat és fegyelmezhették is őket. 1852-ben Erbelfeldben a várost kerületekre osztották, ahol a segítők 4 családért voltak felelősek, valamit közmunkák szervezése is feladatuk volt. Fontos szerepe volt a magánjótékonykodásnak is. Az 1919-es weimari köztársaság egy sor változást hozott Németországban, mely kihatott a szociális munkára is: bevezették a családgondozást, önálló ifjúsági hivatalokat állítottak fel és a gondozási munka módszereinek tanítása is gyakorlattá vált. 1945-ben Nagy - Britanniában kidolgozták a Beveridge - tervet: az állam szavatoljon egy bizonyos minimumot állampolgárai számára, amely a bölcsőtől a koporsóig tartó védelmet jelent.

​Magyarországon 999-ben Pannonhalmán létesül az első ispotály. I. István király törvénykönyvében találkozunk az özvegyek és árvák érdekeinek védelméről. I. László törvénykönyve a halottak kötelező eltemettetéséről intézkedik. II. Géza betelepítette a johanniták rendjét, akik 70 rendházat és 20 kórházat létesítettek. A szociális segítség törvényes szabályozásáról elsőként III. András rendelkezett, az özvegyek védelmét erősítette. A XIV. századtól az ispotályokban maguk a betegek látták el a teendőket. A céhek keretében találkoztunk először az otthoni betegápolással. A XVIII. század közepétől az egyházak egy-egy kiszolgált katonát alkalmaztak a megszorultak gondozására. 1898-ban Farkas Edit megalapítja a Szociális Missziótársulatot - hivatalszerű szegénygondozást végeznek. 1912-ben a settlement mozgalom mintájára alakul meg a Főiskolai Szociális Telep. A szociálpolitika és társadalom vizsgálatával foglalkoztak a munkások környezetében élve. 1948-ban szűnt meg. Később létrejöttek az úgynevezett Néphivatalok, feladatuk a felvilágosítás volt jogi kérdésekben. 1927-ben létrejött a Szegénygondozó Bizottság. Feladata volt az anyagi eszközök megteremtése. Felkeresték az üzlettel rendelkező kereskedőket, hogy önkéntes alapon támogassák a szegényeket. Cserébe kifüggesztették a " Tilos a koldulás" feliratot. A bizottság 24 kerületre osztotta a várost és 44 önkéntes nő számára kijelölte a gyűjtés területét. Az ellátásra szorulók gondozásban részesültek, élelmet kaptak, igyekeztek a lakásokat egészségesebbé tenni és a munkaképes személyeket munkához juttatni. Ez volt az egri norma. Az 1927-ben kialakult egri normát magyar normává alakították (1936). A norma forrása a közadakozás volt. Az alamizsnát adománygyűjtő hölgyek házról házra járva gyűjtötték és az érdemes szegények között osztották szét. A norma lényege, hogy megállapították a fennmaradáshoz szükséges min. jószág mennyiséget és ezt osztották szét.  A rászorultak tehát természetben jutottak az adományhoz.

Dilemma volt, hogy kinek adható segély?

  • Szegények: akik munkaképtelenek voltak
  • Ínségesek, munkanélküliek: - őket ínségmunkára kötelezték, ha elvégezték, akkor érdemesek lettek a segélyezésre
  • Munkakerülők: érdemtelenek voltak a segélyezésre.

1940-es évek elején jött létre az ONCSA, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap. Kedvező lakáshiteleket nyújtottak a családoknak, létrejöttek az ONCSA telepek. A segélyezettek listájára csak a 4 vagy többgyermekes családok kerülhettek fel. Értékes tulajdonságokkal kellett rendelkezniük. A család életét folyamatosan ellenőrizni kellett. A szegénypolitika 1940-től új jelentést kapott, a következő okok miatt: a szegénység társadalmilag zavaró maradt és a magyar népesség fogyása miatt. A II. világháború után a legfontosabb volt a munkanélküliség felszámolása. A teljes foglalkoztatottság megvalósult. Bölcsődék, szociális otthonok jöttek létre, megtörtént a nyugdíjrendszer kiterjesztése, GYES, GYED bevezetése. Az állam felelősségvállalása jelentős volt. Erősödött az állammal szembeni elvárás, halványult az egyén felelőssége.

Az államszocializmus időszakában a szociálpolitika veszélyes tudományterületnek számított. A fellazuló diktatúra idején, a 60-as évek végén kezdték el szervezni a nevelési tanácsadókat. A szegénységet többoldalúan hátrányos helyzetként nevezték el. 1972-ben hozták létre a nevelési tanácsadókon belül a családgondozói státuszokat. Egy - egy családgondozó maga alakíthatta ki eszköztárát. Családgondozói képzés még nem volt akkoriban. 1979-ben Solt Ottília létrehozta a SZETÁ-t. (Szegényeket Támogató Alap) Itt olyan emberek gyűltek össze, akik a társadalmi valóságot nemcsak megismerni akarták, hanem változtatni is azon. Segíteni közvetlenül: pénzzel, ruhával, játékkal, tanáccsal, orvossal, jogásszal. A helyzetek leírása, elemzése figyelemfelkeltő, változásra ösztönző cselekedet volt. A SZETA segítette a legrászorultabb, alacsony jövedelmű vagy jövedelem nélküli, sokgyermekes családokat, idős, munkaképtelen embereket. A SZETA irritálta a hatalmat. 1981-ben társadalmi beilleszkedési zavarok (TBZ) program indult. Természetesen a rendszer kritikájáról nem lehetett szó, a zavarok okai inkább egyéni szocializációs problémaként jelentek meg. A TBZ szakértőinek az is feladatuk volt, hogy javaslatot tegyenek, miképpen lehetne a be nem illeszkedőket beilleszkedőkké tenni. A kutatás eredményeinek gyakorlatba átplántált következménye lett a családsegítő központok létrehozása. 1989-től indul meg a felsőfokú szociális munkás képzés. Az állam egyre inkább civil szerveződésekre és természetes támogató hálózatokra kíván támaszkodni, s ezzel párhuzamosan visszafejleszti az állami szolgálatokat, a szociális munka fő terepévé a magánszolgáltatók válnak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.