Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a néphez

2018.12.01

 

Köszöntöm a kedves Olvasóimat és a világ összes népét, különösen a magyarokat, otthon és határokon túl. Szeretném veletek megosztani azt a gondolatomat, ami nem is olyan régen simította végig a szürkeállományomat, eredetileg ezt is versbe szerettem volna önteni, de végül a prózai stílusnál maradtam. Szóval, árva az a perc, amit egyedül tölt az ember. Sokszor a sötétségben csak egy gyertya lángnyelve ég, s talán az sem fényli be a teret, szobát, millió otthont. Szeretném felhívni a figyelmét mindenkinek, hogy időben lennénk ha mindenki kicsit a környezetét jobban szemlélné, s ha valakinél árva percet érzékel, akkor kopogjon ott egy mosollyal, mert csodára képes az a lángnyelv, egy kedves és önzetlen szívességgel, ami nem kerül semmibe se nekem, se neked, sőt senkinek. Rohanó világunkban jó lenne megállnunk, vagy legalábbis lelassulni, hogy legyen időnk letörölni a világ könnyeit életek szemeiről. Árva az a perc, amit emberek sokasága ilyenkor könnycseppekben ejtenek termőföldbe, hogy újabb , s újabb szomorúságot szüljenek, árva perceket. Mi nekünk legyen egy feladat ebben az életben, ha már emberi oldalunk nem mindig mutatkozik meg, hogy leszállunk a földre, szivaccsá válva és felfogjuk azt a millió könnyet, s felszállva megszáradunk, majd letöröljük életek nedves szemeit. Felfogható úgy is, hogy kampány egy olyan eseménynek, ahol megálljt parancsolunk az árva perceknek. Nem elég adományozni ezt - azt, ettől még nem tűnik el az alapvető XXI.-ik századi probléma.

Azt gondolom, hogy mind azok a barátaim, akik eltávoztak az elmúlt egy évtizedben, ezt támogatnák és ha hallanánk a szavaikat, akkor elmesélné Attila, Réka, Dalma, Erika, Mariann vagy éppen millió másik túlparti lélek, hogy mit jelent egy lángnyelv egy sötét éjszakán, árva percek közepette. A rokonság hajlamos elfogultan nyilatkozni és megtagadni azt ami ott volt. Attila nekem nagyon jó barátom volt és élete utolsó percéig is én maradtam. Könnyek közt tudok csak beszélni erről, hogy évek sokasága telt el azóta. Mindenki elfordult tőle, minek után lebetegedett, de aztán a balesete után még többen elhulltak, sőt volt aki becsapta, kihasználta és megrúgta, hogy véletlenül se érezze azt, hogy szereti bárki is. Én maradtam vele, mellette és ott tapasztaltam meg előszőr, hogy a világnak lehet álarcunk, magunknak nem létezik és árva perceket szülünk, mazsolázgaunk egy lángnyelv mellett, s könnyeinket hullatjuk. Kórházi éveiben én jártam hozzá rendszeresen, később otthonában én segítettem neki, mígnem drága barátom szíve megszűnt dobogni. Emberek, legyünk kicsit emberiek, ha már biológiai megnevezésünk "ember"! 

Másik történetem Rékához kötődik és emlékszem, mennyit csúfolkodtak vele anno az iskolában és betegsége miatt senki nem nagyon  akart barátkozni vele. Én ott voltam és én támasztottam minden árva percében, amikor csak tudtam. Belegondolunk abba, hogy hány és hány élet van ebben a világban akik "árvák". Őket segítsük és ne akarjuk lerombolni nehéz küzdelmeiket. Ha valamit eddig elmulasztottunk, most gyakorlatba helyezhetjük, nem a sírjukra kell virág millió, hanem sorstársaikon segítsünk, hogy akit csak lehet felemeljünk, akár egy mosollyal vagy egy kis fűszeres kommunikációval, kedves és önzetlen társassággal. 

Ha úgy tetszik a magam életét is ide emelhetem, hisz engem se kímélt az iskola, egykori 61a40873-3d8d-40d2-bf68-e519132453ed.jpgkörnyezetem. Nekem talán volt annyi szerencsém, hogy felülkerekedtem és a magam javára fordítottam azokat a rosszakat amiket anno kaptam. Igaz én messze más kategóriába esek, mert nem vagyok beteg, nekem más okból kifolyólag kellett megtapasztalnom ez írás fő témáját. A fent említett barátaim a szívemben élnek és tudom, hogy ők is azt vallanák, hogy elég volt az árva percekből. tegyünk érte! Kérek mindenkit! Köszönöm! 

                                                                                                         Tschongor Attila

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.