Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tibiért sírnak a téglák, hiába

2017.04.11

33886503-sad-smiley-emoticon-cartoon-stock-vector.jpg​Csak egy év telt el és Szalai Tibor újra hajléktalan lett! Akkor, egy éve talán még hálát is adott a sorsnak, hogy sikerült kimásznia a befalazott ajtójú, ablakú, amúgy bontásra ítélt épületből. Merthogy Tibor azon a szeszgőzös délutánon reggelre szó szerint befalazták egy hajléktalantársával együtt. Ma a téglák siratják egykori foglyukat, Szalai Tibort, akinek a napokban a csavargók égi helytartója adott bebocsátást a mennyekbe.

​A negyven-egynéhány éves férfinak persze akadtak jobb időszakok is az életében. Ezt már nyúli családi házukban tudom meg gyászoló édesanyjától.

- Kicsinek igen jó gyerek volt Tibi, a négy fiúgyerek közül ő volt a legidősebb - meséli a szemét törölgetve az asszony, aki az imént még kardvirághagymákkal vesződött a kertben. - A tüdejével mindig baj volt, a jobb oldali lebeny egy részét eltávolították, mert elhalt. Ahogy emlékszem, kiskorában többször volt tüdőgyulladása. De hát mit csinálhattam volna? Mennünk kellett a földekre dolgozni, magammal vittem mind a négy gyereket. Tibikém biztosan ott szedett össze valamit.

​Szalai néni nem titkolja, hogy anyagilag is segítették az önálló otthon megteremtésében fiúkat. Tehették, hisz akkor még élt az apa, s a Szalai család is kiegyensúlyozott életet élt. Két kislányukat becsülettel nevelték. Csak hát ... Tibor Pesten vállalt munkát a sütőiparban, azután a magasépítőknél. Haza idővel csak megtűrt családfenntartónak érkezett. Ha elkapta a gépszíj, jól berúgott, s ugyan, kinek kell egy agresszív, borszagú hitves az ágyban?

​- Elment szerencsét próbálni Svájcba is - folytatja bánatosan az édesanya. - Hozott is valami kocsit, azt hiszem, Mazdát, ha jól emlékszem. A Banai úton aztán úgy összetörték részegen ezt a csodaautót, hogy híre-hamva sem maradt. Hát ekkor meg már bánatában ivott a fiú! Addig-addig, míg elváltak. A fiam földönfutóvá vált, a menyemé maradt a lakás meg a két kislány. Könyörögtünk, hogy jöjjön haza, én is, a testvérei is, de hiába. Igaz, én megmondtam, ide csak józanul teheti be a lábát. Attól fogva nem jött. Már három éve nem láttam. Hallani is szörnyű, hogy ő volt, akit befalaztak Győrben.

​Szalai Tibor mindössze néhány hónapig lehetett nyugdíjas. Munkaviszonyai alapján a győri-likócsi Segítőház egyik gondozója intézte el, hogy rendszeresen megkapja illetményét, hozzá egy kis segélyt. Tibornak azonban nem volt jó a meleg hajlék, a rendszeres étkezés és csonkolt lábfejére a huzamos orvosi ellátás. Az egyik győri egyházközösség kereste meg azzal, hogy önálló lakrészben húzhatja meg magát. A szobányi hely meg is lett, csakhogy a férfi nem költött rezsire, tüzelőre. Változatlanul a pályaudvaron élt.

​Ott büntették meg mint többszörös bevizelőt, csendháborítót, irattal nem rendelkezőt. Utolsó napjai szörnyű lázban, fájdalomban telhettek neki.

​Ekkor sem jutott eszébe szülőfaluja és édesanyja, mint utolsó menedék.

​Ott voltam a temetésén. A család megrendülten állta körül a koporsót, és a végtisztességet mindenkitől megkapta. Volt virág, sírás, minden. Kár, hogy az életében senki sem tudott rajta segíteni. Egy szál virágot én is vittem. Eszembe jutott, hogy egy alkalommal milyen boldogan fogadkozott, hogy majd megjavul, majd csak lesek. Már nincs min csodálkozni, Tibi az égi csavargók útját járja, örökre elköltözött.   

Részlet a Látlelet könyvből.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.